Megint hallom a tavaszi zenét,
a fény előbújt és ezernyi rovarzaj zengi énekét,
hogy végre kidalolja a napból melegét.
Iskariótik mosolya masíroztatja vidám nyájainkat megbélyegző, méreg-csókjaik felé.
Nemzetünk éledj fel! A világ ütést mérni készül Rád!
…ismét...
Oh az értelem, mely lelki vívódásba kezd, az érzelem síkján győzködő valóság döntéseiben.
Elhomályosít és bizonytalanul gyengévé teszi a rációt, mely dolgát, sőt jellegét vesztette már.
Nap nap után húzzuk vállunkat egyre nyomó, testsanyargató keresztünket.
Szabadulni akar a tudat, menekülni próbál...
De a lélek Húsvétja várna már rád is.
Olyan könnyű lenne földre dobni minden fájdalmat…
De a határon kérik a teher tonnányi megváltását, és a mérleg igazat fog mutatni!
S te ember nem tudsz visszamenni érte már!
Vinni kell hát és cipelni kell tovább - érzésre egy egész világ - terhét...
… és a csók árulása nem rengetheti meg inainkat!
A bátorság megbújik valahol,
a szépség elpárolog az arcról, és vállalhatatlan ráncokba olvad rá,
az erő fogy,
a test rogyadozik…
A lélek visz már csak fel-fel a Golgotádra.
Szemeidből potyogtatott, nyers könnyeid árán vásárolt mosolyod érték lesz majd…
Bízz benne! …mert tudom, hogy még nem tudod. De higgy benne, kérlek!
Mert Gecsemáné-kertjében, „édes” szenvedésen érlelt gyümölcs a legértékesebb kincs a világon.
Megint hallom a hívogató zenét.
Az igaz ember, érzi a Húsvétja neszét…
s nem kerget többé ábrándokat és csalfa mesét…
