Hova lett?

Első fejezet: Ez mi?

Ariel élvezte az arcát simogató, kora őszi langyos szellőt. Amúgyis, ki akarta élvezni ennek a napnak minden pillanatát.

A parkban leült egy padra és éppen olvasni készült. Amikor nyúlt volna a maga mellé lerakott táskájába, úgy látta, hogy a pad mellett a földön mintha egy telefon heverne.

Lenyúlt és valóban. Egy viszonylag új telefon volt.

Körülnézett. A park szinte üres volt. A legtávolabbi pontjában egy férfi kutyát sétáltatott, de már kifelé tartott valószínűleg hazafele vette útját. Rajta kívül már csak ő volt ott, egyedül.

Azon gondolkodott, hogy talán nem kéne most felállni és itt rohangálni, mint egy mérgezett egér, mindenkit megkérdezve, hogy övé-e a telefon. Ugyanis is, ha megmutatja, olyan is rávághatja hogy az övé, aki nem a jogos tulajdonosa. Akkor meg bűnrészes lesz abban, hogy nem a megfelelő embernek adja vissza, és az olyan mintha a telefon eltulajdonításában játszott volna szerepet.

A legjobb az lesz, ha beviszi a rendőrségre és majd ők megtalálják a tulajdonosát.

Aztán hirtelen el is vetette ezt az ötletet. Az elmúlt pár hónapban kétszer is előfordult, hogy a rendőrség túlterheltségre hivatkozva, nem keresett egy eltűnt tárgyat. Mi van, ha beviszi és lerakják egy raktárba, senki nem foglalkozik vele és soha nem jut vissza a tulajdonosához.

A kíváncsiság nagy motiváló tényező.

Addig nézegette, szorongatta Ariel a telefont, hogy felkeltette alvásából. A telefon tette a dolgát és egyből életre kelt. Látni lehetett a sok kis ikont és… hirtelen megjelent az akkumulátor ikon. Azonnal látta, hogy baj van, mert 1%-on állt.

A kijelzőt bámulva - a baj ellenére - egy remek ötlete támadt! Ariel ostorozta magát, hogy miért nem gondolt erre egyből. Neki is hasonló telefonja van! Így otthon fel tudja tölteni, majd megnézi benne a telefonkönyvet és csak elér valakit, aki tudja, hogy kié a telefon.

De nagyon sietni kell, hogy ki ne kapcsoljon még mielőtt tölthetné, mert akkor a kód miatt talán soha nem jut be a készülékbe... nem éri el a telefonkönyvet sem, felhívni sem tud senkit… és… akkor tuti bukta az egész.

Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy nem merül le a telefon és azon járt az agya, hogy mit fog tenni ha nem ér haza.

Ariel szinte repülve rohant!

Második fejezet – A nagy rohanás után

Csodával határos módon sikerült! Valószínűleg az utolsó elektronok hagyták el az akkuját, amikor végül rádugta a töltőre. Kicsit hagyta, hogy szívjon magába kis energiát, majd miután főzött egy teát magának, visszaült a fotelba, és elkezdte bűvölni a telefont.

Kívülről fehér volt. Igen. Akkor valószínűleg egy lányé lehet. A védő tokot leszedve a tok alatt egy rózsaszín szív matrica megerősítette, hogy jól okoskodott. Egy jó nagy, és viszonylag mély karc éktelenkedett a matrica alatt, valószínűleg akkor keletkezett, amikor még nem vásárolt rá a lány védőtokot.

Szépen visszarakta rá a tokját, majd izgatottan belenézett. Már tizenkilenc százalékon állt a telefon. A gyorstöltés csak úgy passzírozta bele az energiát.

Sok ötlet futott végig Ariel fejében, de a legjobbnak még mindig azt találta, hogy végignézi a telefonkönyvet, csak lesz benne valaki segíthet megtalálni a tulajdonost.

Nem is kellett hozzá sokat kutakodnia, két értékes bejegyzést is talált: „Mom” és „Daddy”

A választás nem volt könnyű, picit vacillált, de aztán izgatottan megcsörgette a „Daddy” alatt lévő számot.

A szám legalább egy percig csörgött, mire felvette az a „valaki”, majd, mielőtt Ariel megszólalhatott volna, elsodorta őt egy érzelmi cunami:

- Mondtam neked!!! És te pontosan tudtad, hogy fontos megbeszélésem van! Hacsak nincs világvége, ne zaklass kérlek! Hívd anyádat! – kiabálva hadarta a hang majd lecsapta, hogy Arielnek megnyikkani sem volt esélye.

Csodás... - gondolta Ariel. - De legalább jó nyomon vagyunk. Ha mást nem talál, ez a szám jó lesz később, hiszen egyértelműen ismerte az a „Daddy” valaki, csak épp most látványosan nem volt alkalmas a beszélgetés.

Akkor gyerünk tovább - gondolta és bele szürcsölve a teájába, kis gondolkodás után, tárcsázta a „Mom” alatt lévő számot.

Harmadik fejezet: Kedves Ismeretlen

Most nem kellett sokáig várni, valaki felvette.

- … - lélegzett, de nem szólt bele.

- Jó napot, Ariel vagyok – próbálkozott a lány.

- Hogy ki vagy? Szórakozol? – Ariel hallotta, hogy az a valaki – egy középkorú női hang – lefogta telefonja mikrofonját és a háttérbe kiabált: „ …tudom, hogy itthon vagy! Miért szórakozol velem?” - aztán megint a telefonba beszélt – Na most meg hol vagy, nem érek rá viccelődni! – mondta és várt. Ariel nem tudta mit tegyen, hát belekezdett, hogy megpróbálja elmagyarázni mi is történt.

- Ariel vagyok, találtam a telefont és vissza szeretném adni a tulajdonosának…

Eddig sikerült elmondani, mert a másik oldalon az a valaki azonnal átvette az irányítást.

- Na jól van lányom, eddig és ne tovább. Elegem van a vicceidből, gyere elém és ne a telefonba szórakozzunk, nincs nekem erre időm … - azzal lecsapta a telefont.

Ariel csak nézett ki a fejéből és ekkor szembesül azzal, hogy ez így nem is lesz olyan könnyű feladat, mint ahogy azt elsőre remélte.

Valami nagy mókamester lehet az a lány, akié ez a telefon. A szülők is az „átlagosnál” sokkal jobban zizzentek... meg sem akarják hallgatni amit mondani akar. Mi lenne, ha baj lenne? Akkor sem érdekelné őket, csak hajtanák a maguk mondókáját?

Hogy milyen emberek vannak?! Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok cikáztak Ariel fejében, aztán eltervezte, hogy most határozottabb lesz majd újra tárcsázott.

- Mondtam már, hogy ne szórakozz … - kezdett neki, de Ariel nekiveselkedett és megtörte a nő mondanivalóját: 

- Ariel vagyok és … - de csak eddig jutott, mert a nő azonnal visszavette a kezdeményezést:

- Nem érdekel a kisded játékod és …

- ...Elég legyen már! Hallgasson már meg, az Isten áldja már meg magát! – Ariel maga sem hitte el hogy milyen hangosan ordibálva, ellenkezést nem tűrő stílusban volt képes elmondani ezeket a mondatokat.

De a stílus, a hangerő megtette a hatását. A vonal másik oldalán mintha kicserélték volna a nőt, ezúttal visszafogottabb és halkabb stílusban válaszolt:

- Itt vagyok. Valami baj van? – kérdezte a nő.

- A lánya telefonjáról beszélek! Elveszítette a készülékét és én találtam meg! Szeretném visszaadni, ha az ő tulajdona. Ha ott van a lakásban, tudná nekem adni kérem?

- Hogy is hívják magát?

- Nem ismerjük egymást hiába is mondom… - aztán egy picit nyugodtabban és halkabban még hozzátette: - de egyébként Ariel a nevem.

- Rendben szólok neki…

Ariel legalább 5 percig csak várt. Már a türelmét kezdte veszíteni, amikor egy sipákoló, éles, kifejezetten zavaró hangú, fiatal lány szólt bele a telefonba:

- Ki vagy te? Ejjoptad a tejefonyomat?

Ariel nagyot nyelt, mert megint nem erre számított.

- Dehogy loptam el! Megtaláltam és szeretném visszaadni a tulajdonosának…- kezdett bele a magyarázatába Ariel.

- Pejsz-pejsze … megtajáltad … én is azt mondanám…

- Nézd! Szeretném visszaadni a valódi tulajdonosának. Ha megmondod, hogy milyen típusú, színű a telefonod, van-e rajta valami jellegzetesség, és ha van, akkor mi és hol található rajta, akkor be tudnám azonosítani, hogy te vagy a tulajdonos és akkor visszaad… - eddig jutott Ariel, mert ezután a tulajdonosnak vélt lány az idegborzoló hangján megeresztett egy valódi sikító fölrengést:

- Idefigyelj te jibanc! Te nekem ne pajancsojgass! Ejjoptad a tejefonomat és most még utasítgatni is akajsz. Hát fejjelentejek a jendőjségen. Csak figyejd meg! Te az én kontómra ne tejefonájgassáj nekem! Fizesd ki a tejefonszámjámat te mocskos kis kujva! Mit képzejsz te magadról? - A lány úgy ordított, mint egy sakál.

Ariel csak állt ott, ledöbbenve, nem találta a szavakat. Segítő szándék vezérelte és most tényleg nem tudta mi tévő legyen. A végén még ő kerül bajba? Oda kellett volna adni a rendőröknek. Nem kellett volna kicsit sem kíváncsinak lenni, követnie kellett volna a “protokollt” és hagyni az egészet a fenébe.

Jól megcsinálta magának ezt a segíteni akarást.

Most így visszatekintve, a kora-őszi langyos szellő a kis paddal a parkban, mindenképpen jobb választás lett volna.

Kedves Olvasó!
Nagy örömömre szolgál, hogy még mindig itt vagy. Merem remélni, hogy ez azért van mert valamennyire lekötött az írásom, végülis ez minden író álma. A történetem 3 éve kezdődött és ez a novellás oldal a legújabb állomás. Nem vagyok sem híres-neves szerző, sem bestseller író (még!) viszont azt gondolom, hogy valahol el kell kezdeni. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mit váltottam ki Belőled. Egy kérésem van csupán: nagyra értékelném és nagyon jól esne, ha valamilyen módon kifejeznéd felém, ha úgy gondolod, hogy folytassam ezt az egészet, amit itt az oldalon találsz! Ezt többféleképp is megteheted, a legegyszerűbb, ha tetszett a novella, akkor lájkolhatod, a fent a fejlécképen a kis szívecske ikonnal. Ezen kívül tudnod kell, hogy tele vagyok sztorikkal. Első komolyabb próbálkozásom, a nemrég megjelent 13+1, amely egy sci-fi trillógia első könyve, az igaz életről és a nagy döntésekről. Akció, kaland, szerelem, minden van benne. Ha felkeltette az érdeklődésed, akkor tudj meg többet róla itt!  Ezen kívül mostanra rendelhetővé vált a legújabb munkám, az Ünnepi Zsarátnok novellás kötet, a hétköznapok hőseiről. Ha a fenti novella tetszett, akkor ezért meg fogsz őrülni, de tudod mit? Csekkold le te magad itt!

És zárásképp, amiben biztos lehetsz: a napokban új történettel jelentkezem, addig is az erő legyen veled!