Orvosnál

Első fejezet: Az oltás 

A kórházban a felvételi ablaknál egy csinos, cserfes hölgy szólította meg:

- Hogy hívják?

- Kovács József.

- Van beutalója? – kérdezte csicseregve a mosolygós hölgy.

- Igen itt van - válaszolta neki József és odanyújtotta a kis nyíláson keresztül.

A hölgy matatott egy sort a számítógépén és pár perc múlva adott neki egy kis lapot, majd megnyugtatta, hogy szólítani fogják, addig meg üljön le az első emelet 500-as ajtó előtt valahol, és várjon.

Felment az első emeletre.

A bizonyos ajtó előtt legalább tízen várakoztak. Volt aki beszélgetett, volt aki a telefonját nyomogatta, volt olyan is aki fel-alá járkált.

Eltelhetett tíz perc is, amikor félhangosan egy - korban jóval a többiek fölött bölcsebb - bácsi odasúgta a nejének hogy: „ Pisilni kell.” A mondat olyan “diszkrétre” sikerült, hogy mindenki hallotta.

Ahogy ők elmentek – valahol messze lehetett az mosdó, mert úgy eltűntek onnan, mintha soha nem is lettek volna ott – nem sokkal az után kijött az 500-as ajtón egy fehér ruhás, orvosnak látszó nő és így szólt:

- Kovács József!

- Igen! - Azonnal felállt és ment a nő után.

A kezelőben szájmaszkot és szemüveget is viselő, zöld ruhás doki ült egy széken, és az előtte álló fehér ágyra invitálta felülni Józsefet.

- Jó napot József. Jöjjön! Jöjjön! Hogy van ma? – kérdezte az orvos.

- Köszönöm Doktor úr, megvagyok.

- Dorina, a Kovács Urat megszúrjuk és aztán kiültetjük egy negyed órára. Aztán minden rendben van, haza is mehet. – magyarázza a doki az asszisztensnek.

 Szinte azonnal, ahogy az orvos a mondandója végére ért, Dorina már ott is volt egy kis tálcával a kezében, azon egy ampullával, fecskendővel és egy vatta-szerű gézzel.

Öt perc sem telt el és Kovács József már beoltva, kint ült a váróteremben.

Teltek a percek, közben több várakozót is behívtak a doktor rendelőjébe. Sőt időközben megérkezett az idősebb házaspár is a „pisilős projektről”, amikor az ajtó hirtelen kivágódott és egyszerre ott állt Dorina nővér fehérben, mellette pedig bár zöldbe öltözve, de falfehér arccal a doktor immáron arcmaszk nélkül. Az orvos szólalt meg, elcsukló hangon:

Második fejezet: Ájulás

- Kovács József Úr?

A kérdést követően különös eseménysor vette kezdetét. Kovács Józseffel – akit nagyjából tizenöt perce olthattak be – együtt állt fel a nemrég visszaérkezett házaspár férfi tagja is.

Mindketten egyszerre mondták:

- Igen!

Hogy mi is történt?

Elsőként az, hogy Kovács József elájult. A beoltott Kovács. Merthogy aznap a digitalizáció legmagasabb fokán álló világunk e kis szegletében, egy időben, két Kovács József is ugyanakkor, ugyanabba a kórházba, ugyanahhoz az orvoshoz, ugyanúgy injekció beadására volt beutalva.

Senki nem gondolta, hogy ez megtörténhet. Pláne úgy, hogy ha az idősebbik Kovács József is jelen van a „be-szólításkor”, kiderülhetett volna, hogy belőle - mármint hasonló nevűből - kettő is van a várakozók között. Így aztán az a Kovács, akinek be kellett volna menni, - épp a pisilését intézte, így - nem volt jelen, cserébe viszont az a Kovács, aki bár jelent volt, de nem az ő személyének szólt az invitálás, gyanútlanul beinjekcióztatott azzal a gyógyszerrel, amit a másik Kovácsnak kellett volna megkapnia.

Mivel minden stimmelt: név, hely, idő, injekció, így a gyanútlan beteg gyanútlanná tette a nővért is, aki nem kérte el külön az iratait, amiből kiderült volna, hogy nem stimmelnek a számok. Így viszont Dorina hagyatkozva a betegfelvételis – egyébként valóban – jól végzett munkájára, nem tartotta szükségesnek ismét - az időt húzva - dupla azonosítás miatt a személyes okmányokat ellenőrizni.

Kovács megkapta a másik Kovács gyógyszerét, majd mikor megtudta ezt, el is ájult. Szerencsére Kovács csak egy immunerősítőt kapott, az ájulás csak a sokkhatásnak volt köszönhető, hála istennek az injekcióban nem volt olyan anyag, ami rá nézve halálos lehetett volna.

Ki is hibázott? Mindenki és egyébként meg senki. Ha minden bürokratikus szabályt betartanánk – egyébként kellene – akkor soha nem érne véget semmi és mindenki feszülten, idegesen topogna, hogy soha nem fog végezni az egésszel. Így néha megengedőbbek vagyunk, mert nem történhet baj.

És baj persze csak akkor van, amikor baj van. De akkor már baj van, amikor ott a baj!